Rég nem írtam ide, és ennek oka van. A világunkat végig nézem, és azt látom, hogy egy eszement ámokfutásba kezdett az emberiség. Én szólok, bolondok olyanok vagytok, mint a lemingek...eszelős kacajjal harapnak felém, és sűvítik:- Te vagy a bolond, nem látod, itt mindenki erre megy.
Tekintetem a homályba mélyed:
- Fejemet lehajtva lassan bandukolok tovább utamon, nem érezek sem haragot, sem örömet.Megszeretném osztani az örömöm, de gőgös mosollyal kezükkel nyílt elutasítással jeleznek nem kérik.
Fordulat, már szidják a rendszert, meg ezt, meg azt...semmi nem jó, nem elég, minden rossz.
Halkan köhintek, és mondom a megoldás itt van a lábatok alatt, és lágyan toppantok a talpammal.
Néma csend a válasz, tág nyílt szemekben az értetlenség, és a szájszéleken a megvetés ráncai. Többet nem szóltam, csak hallgattam a gyűlölködést, és a tétlenkedést.
Sokszor tennék szemre hányást, még magamnak is, hogy mire lenne képes ez a nép, ha egymást segítenék. Rá kell ébredjek, mire számítson az ember, ha a saját családja is ilyen rideg.
Nem adom fel, ez az én harcom, ha nem is tudom kifejezni magam. Azt szeretném, hogy mindenki megértse, mit szeretnék mondani. Ha ezt nem is sikerül, megteremtem a világot, amiről álmodtam. A gyermekimre bízom vagy azok gyermekeire, hogy az általam megszerzett tudást tovább viszik e, vagy hagyják, hogy velem együtt hulljon a mélybe.
